Gergő, avagy álmodni a múltról:(

2010 július 17. | Szerző: bamby21 |

 Állok a terem előtt…a terem előtt, ahova hamarosan be fogok menni és a felsége leszek a fiam és immár az útban lévő ikreink apjának, Balázsnak.

Csakhogy a folyosó, ahol éppen állok, tök üres….hallom anyuékat valahol beszélgetni, de olyan, mintha valahol nagyon messze lennének. A folyosó végén van egy hatalmas ablak, azon egy hatalmas fehér függöny, amit a szél meg-meglibbent olykor. Odasétálok és lenézek a parkra, ami a hivatal előtt terül el….néhányan odalent ücsörögnek….

Felsóhajtok…..és valami megmagyarázhatatlan érzés lesz rajtam úrrá…..olyan, mintha valaki nézne. Megfordulok…a folyosó végében, a lépcső előtt ismerős alakot látok, de olyan, mintha délibáb lenne….s az alak elindul felém.

Alig 1-2 méterre megáll tőlem, és engem kishíján az ájulás kerülget, mert bizony az illető…..az bizony Gergő, teljes valójában.

Fekete farmerban, fehér pólóban és napszemüvegben. A megrökönyödéstől szólni sem tudok, nemméghogy megmozdulni….de ő megteszi helyettem. A szemüvegét feltojlja a fejére és odalépve hozzám megfogja a kezeimet…..sokáig csak a Balázstól kapott gyűrűmet nézi, de nem szól semmit…

-Hogy kerülsz te ide? – törtem meg végül a csendet.

-Jöttem elköszönni…

-Miért? Elkaphatnak! Nem szabadna itt lenned….

-Már nem számít….csak még látni akartalak….utoljára….

-Hova mész?

-Nagyon messze….

-Mégis?

-Majd megérted, Dina. Egyszer biztosan megérted!

-Miért pont ma?

-Hogy elmondhassam….milyen jó látnom, hogy végre révbe értél….és hogy boldog vagy.

-Ennyi? – kérdeztem könnyes szemmel.

-Ne sírj! Ma boldognak kell lenned! Gyönyörű vagy…..csak azt sajnálom, hogy végül nem én lehettem az, akinek most a felesége leszel….és hogy….mindegy….

-Nem, nem az!

-Nagyon szép család vagytok így…együtt. Ezt dobtam én el magamtól….el se hiszem!

-Azt mondtad, neked mindig lesz egy menyasszonyod…nemigaz? – mondtam kissé erőltetett mosollyal az arcomon.

-De….igen. – mutatott a gyűrűjére, amit még tényleg, lassan két év után is ugyanúgy hordott.

-Akkor?

-Most mennem kell….

-Várj! – kiáltottam utána.

Gergő megfordult, és én utána mentem, átöleltem Őt…..éreztem az illatot, amibe mind a mai napig “szerelmes” vagyok….az Ő illatát, ami minden alkalommal elkábított, ami Ő maga is volt. Gergő a két tenyere közé vette az arcomat és felemelte azt az övéhez. Simogattam a kezeit, ő pedig csak nézett rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel….megsimogatta az arcomat aztán nagyon gyengéden megcsókolt…..még utoljára.

-Szeretlek! – súgta halkan a fülembe.

Azzal visszarakta a szemüvegét, és mire én észbekaphattam volna, már el is tűnt a folyosó végén.

Elindultam utána a folyosón, de mikor lenézem az aulában, neki már nyoma se volt, csak azt hallottam, amint nagy gázzal elindul egy kocsi a parkolóból.

Sírni kezdtem, amint megtámaszkodtam a korlátban….és akkor odabent megszólalt a teremben a zene, nekem pedig szóltak, hogy menjek, mert kezdődik a ceremónia….Balázs ott várt az ajtóban, és csak annyit kérdezett, amint megtörölte a szemeimet:

-Elköszönt, igaz?

-Igen…el…

Ekkor felriadtam, amint Balázs ébresztget…….álmodtam….az egészet!

Olyan volt, mintha valóság lett volna az egész….és én éreztem még akkor is az illatát….Őt….:(